Kár lenne komolykodni már az elején a média hatalmáról és felelősségéről, hogy miért suvadnak el a minőségi tévéműsorok, miközben a valóságshowkban kitenyésztett celeb világ minden apró rezdüléséről főműsoridőben értesülünk. Bálint Antónia és Szellő Pista már pajkosan nevetnek együtt az X-faktorosok legújabb frizuráján, a Való Villában elcsattanó pofonokon és az újszülött láma bébi első lépésein - mindezt persze a Híradóban. De komolyan ezen ki lepődik meg? Nézd meg mire van igény, és azt szolgáltasd, ez tiszta üzlet, semmi más! Foglalkozhatnánk ezzel is, de inkább repüljünk kicsit vissza az időben, a XXI. század első évtizedének legakciódúsabb évébe, 2006-ba. Ugye emlékszünk még, a Mónika showk, az ébredező tehetségkutatók és a sztárpárbajok aranykorára, amit csak októbertől tudtak kiütni a nyeregből az égő rendőrautókról és a könnygázban fuldokló fővárosról készült felvételek. Viszont arra már senki nem emlékszik, hogy ebben az évben adták a magyar média történetének legjobb roadmovie-ját. Hát persze, hogy is emlékezhetnénk, amikor az első adást után átrakták a késő esti szendergő sávba, mondván nincs mit tenni, Győzike fogyókúrája többeket ültetett a képernyők elé. Pedig ott volt benne az esti showderes Fábry Sanyi, a Bizottsággal, majd modern festészetével polgárpukkasztó Wahorn András, egy vörös Cadillac Eldorado és bő 21000 km Los Angelestől Budapestig.

A történet ott kezdődött, hogy az Egyesült Államokba emigrált Wahorn egy véletlen folytán került barátságba Fábryval, egy közös könyv (a ma már teljességgel beszerezhetetlen Elfújta a tigris) kapcsán, amiben a festő képeihez a humorista írta a szövegeket. Az amerikai művészéletben megcsömörlött Wahorn éppen hazaköltözött Mezőszemerére, de elmondása szerint nagyon sajnálta, hogy kint kellet hagynia gyönyörű Cadillac-jét, ezért adta magát az ötlet, hogy régi harcostársát, a RTL Klub megmondó emberét maga mellé véve vezessenek haza a kalandosnak ígérkező, USA-n, Kanadán, Alaszkán és Szibérián végigvezető úton. Megtervezték az utat, összeszedték a stábot és a szakértőket (köztük Badár Sándor humorista, aki annak ellenére volt jelen Alaszka szakértőként, hogy nemcsak a kontinensen nem járt soha, de még angolul sem beszél két szónál többet), majd indulhatott az előre nagy lutrinak számító roadmovie forgatása. Ahogy Wahorn András egy interjújában jellemezte, ez egy önálló alkotás, nem szorul külön magyarázatra, tessék megnézni, így mi sem fogjuk végig mesélni a kalandokat (Ha éles a szemünk néhol még megtalálhatjuk a sorozat háromlemezes DVD kiadása, de ha nem akarjuk szigorú erkölcsi mérlegre helyezni a kérdést, akkor az interneten, többek közt a YouTube-on is elérhető a tizenkét epizódos útifilm).

Mert van itt minden, amit kívánhatunk, olyan különleges karakterek, mint a Seattle-be emigrált magyar autószerelő, aki kemény munkával megvalósította az amerikai álmot, a Vietnámi háborúból hazatérő veterán, aki a pálmafák elől Alaszkába menekült, jakut sámán, Pető Intézetben végzett burját lány, aki még mindig fejből énekli a Republic számokat. Az amerikai kultúra, modern és műanyag világával kerül ellentétbe a még ma is elrettentő orosz valóság, viszont ennek ellenére rengeteg közöset fedezhetünk fel a hidegháború két megfáradt szuperhatalmában. És ennek a harcnak a gyermekeként született két főhősünkből is áradnak a történetek, Wahorn az diaszpórát képviselve vezet bennünket a „szabadok” világába, végig mesél és sztorizik, míg Fábry inkább kopott útikönyvekből próbálja az amúgy is információ dús utazást színesíteni. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a dolog sokkal inkább két életművész, két midlife crysist megélő karakteren keresztülszűrve láthatunk, van rögtönzött amcsi-ruszki dizájn center, nácizás a svájci reptéren, Frei Tamás paródia, improvizatív verselés és avangard mozgásszínház, minden és mindenki folyamatos savazása, vagy akár az országúton elfeküdve az aszfalt és a kövek anyagának társadalomhoz való hasonlítása.

Egy őszinte montázst kapunk két országról és két emberről, akik sokban hasonlítanak egymásra, mégis teljesen különbözőek. Mert egy útifilmet nem lehet sematikus próbababákkal teletömni, mint ahogy azt Travel-en teszik. A roadmovie egy őszinte műfaj, amiben legalább annyit megtudhatunk az utazókról, mint az elsuhanó tájról, és sokkal élőbbnek hat a csapzott frizurájú, svájci sapkás Fábry, és az extravagáns hippi öltözékben tündöklő Wahorn, mint amikor egy tökéletesre sminkelt hölgy olvassa föl nekünk a szállodai brosúra reklámszagú közleményét egy turisztikai magazinműsorban. De sajnos, mint kiderült, az embereknek nincs szükségük erre. A nézettség kerek-perec megmutatta, hogy Fábry fojtsa csak a szót másokba late night showjában, Wahorn menjen a Klubrádióba ordítani, mert minőségi műsorokra egyszerűen nincs igény. Viszont mai információs világunkban már megtehetjük, hogy szembemegyünk a többségi kereskedelmi csatornákkal, és ahelyett, hogy megnéznénk egy újabb Fókusz, vagy Jóban Rosszban epizódot minden este, mi magunk válogathatjuk össze a műsorainkat. És tetszeni fog a Cadillac Drive? Ez már szubjektív.