Szubjektív

Csodálatos, ahogy az emberek évről-évre meglepődnek azon, hogy télen esik a hó és hideg van, pedig ez a rendje, be kell öltözni rendesen a több órás várakozásra, ha úgy döntünk reggel Vitézy Dáviddal vitetjük magunkat munkába. Aztán a stresszes és hűvös nap után az ember kicsit lazítani akar, és világi értelmiségiként pénteken beül egy romkocsmába, piszkos pohárból kortyolja a télen is menthetetlenül hideg sört, miközben vad politikai és csocsó párbajokat vív kollégáival. A melegben nekivetkőzhetünk, meglazíthatjuk a sálunkat, rendelünk egy tálca százkilencvenes jägert, majd szabadon hőböröghetünk mindenen („Mi az, hogy csendrendelet? Már ezt a kevés örömöt is el akarják venni?”), és mindenkin („Ez a Bayer is ült volna inkább a pofájára, örüljön, hogy van munkája!”), és egy kicsit úgy érezhetjük, hogy azért a világ mégsem menthetetlen, amíg vannak ilyen meleg zugok a mi, államcsődöktől fenyegetett, közép-európai régiónkban is. Aztán jön a záróra, a fagyos utcán még figyelmeztet minket a kabátja mellé hálósipkát viselő, párnát szorongató srác, hogy csak csendben és halkan, hagyjuk a lakókat pihenni, de a barátságos felszólítás mit sem ér, a cikázó falkák dübörögve, fel-felvonyítva vonulnak a Körút felé, utolsó cseppeket fogyasztva az éjszakából.

Nagyon hideg van, a kesztyű se ér sokat, amikor az ember előtúrja az este kapott visszajárót a zsebéből, hogy a háziasított fehér patkányával haknizó bácsinak odaadja, aki töredelmes hálálkodással fogadja a százötven forintot. Sok szellem járja az éjszakát ilyenkor, van, aki már öntudatlanul üvöltözik a kétliteres koccintós bortól, más a sanyarú körülményeit ecsetelve lobogtatja a Fedél Nélkül-t pár forint reményében, de olyannal is találkozni, aki őszinte tekintettel gyűjti az aprót „valami töményre”, miközben arrébb csoszog a piros, lakk cipőjében, amit ki tudja hol, vagy miből szedett össze. Viszont, amíg az ember a reggeli első buszt várja, és rója a köröket a háztömb körül, a hideg átjárja az elgémberedett lábait, és a kezét már nem tudja úgy dörzsölgetni, hogy ne fájjon minden mozdulat, akkor átértékeli az egész helyzetét. Elkezdi elfogadni, hogy, akik az utcára kényszerülnek, nem önszántukból teszik, nem csak a szándék hiánya miatt élnek az aluljárók világában, nem csak az olcsó szeszek savanyú gőzétől bódulva képtelenek talpra állni, hogy normális életet élhessenek. Amikor már bő fél óra tétlen várakozás is megfagyasztja az ember lelkét, elgondolkodik azon, hogy, akit nem vár otthon a meleg ágy és étel, csak egy szivaccsal kibélelt telefonfülke, vagy egy Spar szellőzőjének melege olvasztotta hótól latyakos papírdobozokból ágyazott fekhely, az, hogy tud kibírni ép ésszel akár egyetlen téli éjszakát is. Felfoghatatlan, és legyőzhetetlen probléma, hiszen a hajléktalanság a modern civilizáció velejárója, igazi falak nélküli börtön, és nem lehet annyi szállót építeni és, annyi támogatást kiosztani, ami akár csak megbontaná ezeket a falakat.

Amikor röpködnek a mínuszok, és metsző fagyos szél fújja át a kabátunkat reggel munkába menet, vagy éppen buliból hazafelé tartva vagyunk kénytelenek a szabadban ácsorogni, gondolkodjunk el azon, hogy milyen lenne, ha nem lenne hová mennünk. Nincs menekülés, csak rossz és még rosszabb napok, amikor a túlélésért és az emberi méltóságért kell küzdeni a kíméletlen természettel szemben – mindezt Budapest szívében.