Szubjektív

„Facebookozom” - indította vallomásával Frei Tamás a Fórum Corvinum rendezvénysorozat keretei közt tartott előadását az egyetem zsúfolásig tömött előadójában. Nos, Tamás, mi is Facebookozunk, így talán többekhez is eljuthat, hogy mit gondol a magyar televíziózás legjobban hiányolt műsora, a Frei Dosszié riportere a modern média lehetőségeiről, a társadalmi rétegek szétcsúszásáról, oroszokról, akik egy évben csak öt napot dolgoznak, vagy akár arról, hogy hogyan lehet egy közösség élhetőbb és nyitottabb attól, hogy egy kidobott cipős szekrényért is súlyos büntetést kapunk a nyakunkba.

Pár nap alatt betelt az ötszáz fős regisztrációs keret, mi sem bizonyítja jobban, hogy az utóbbi években csak regényírással és kávézóláncának kiépítésével foglalatoskodó Frei Tamást még ma is a legérdekesebb magyarok közt tartjuk számon. Mert elmondása szerint a Dosszié nem szűnt meg csak más csomagolásban érhetjük el, akár az évente megjelenő hatszáz oldalas akció-thriller regényben, mint A megmentő, vagy A bankár esetében (és az idén ősszel debütáló újabb részről, a rejtélyes című 2015-ről még nem esett szó), vagy éppen hetente többször a Metropol és a Facebook hasábjain megjelenő cikkekben. Így sokkal tisztábban nyithatunk az érdeklődők felé, itt nincs olyan, hogy „Tamás, te képernyő elé ültettél 1,7 millió nézőt, de Győzike 2,1 milliót, most már csinálj valamit”, itt nem kell szájba rágni, és a legegyszerűbb nézőkhöz igazítani a gondolatmenetet a nézettség miatt.

Igazi világpolgárként Frei mesélt nekünk két új otthonáról, Miamiról és Nizzáról, meg hogy Magyarország mennyit tanulhatna nyugati társaitól, ahelyett, hogy a manapság szajkózott kelet felé nyitást erőltetné. A világjáró sztorizásból hamar igazi stand-up kerekedett, amikor az orosz mentalitás bemutatására elmesélte, hogy az ruszki dollármilliomosok hogy élnek úgy, hogy évente csak öt napod dolgoznak a rendszeresen megrendezésre kerülő jacht vásáron. Ugyanis, ha egyszer valaki megvásárol egy ilyen úszó kastélyt cirka 30 millió dollárért, akkor körülbelül két évet kell várnia a legyártására, viszont az igazi szláv újgazdagok nem tudják kivárni ezt az időt, így inkább kifizetnek 50 milliót a használtért, mert ők mindent azonnal akarnak. Ugyanakkor, ahogy azt az oroszoknál szinte már karikaturisztikusan láthatjuk, a társadalom végletekig szegregálódott, a gazdagok egyre gazdagabbak lesznek, a középosztály és a szegények pedig egyre lejjebb csúsznak. A dolog megoldásának kulcsa Frei szerint azonban nem a bankszektor megtorlása, hanem az általános mentalitásunkon való változtatás. A magyarok nem megosztanak, hanem elfoglalnak, és ez sosem vezethet eredményre, és erre Frei nagyszerű példákat hozott az országokból, amiket az évek során bejárt. Olaszországban, ahol szintén sok időt tölt, azt tapasztalta, hogy az öltönyös bankár és a festékes kantáros gatyát viselő melós is barátian elbeszélget, a kávézókban vadidegeneket invitálnak maguk mellé, viszont szó szerint kiutálnak valakit, ha nem a helyi péknél veszi a reggeli cabiattat. Mert ez pörgeti a gazdaságot, ha helyi vállalkozókat és termelőket támogatunk, akkor ő is ugyanúgy minket fog választani és egy idő elteltével mindenki jól jár. Ahol viszont le van strapálva a gazdaság és a morál, ott az emberek nem tudnak várni, és bízni a földijeikben, mert ahhoz, hogy megéljünk, inkább választjuk a mostot – akár az oroszok.

A fő szegregáció témájában merült föl két mulatságos történet Miami Beach-ről, amit sokan annyira abszurdnak véltek a hallgatóság közül, hogy csak jóízű mesének vélték, persze erről mindenki döntsön maga. Történt ugyanis, hogy amikor Frei párjával kiköltözött egy társasházba Miami-ba, az amúgy bútorozatlan lakásban ott éktelenkedett egy rettentő csúnya cipős szekrény, ami annyira bántotta a riporter szemét, hogy rövid úton szétbontotta és kitette a kuka mellé. Másnap jött a szemétszállítók fényképes figyelmeztetése a társasház ajtajára kifüggesztve, hogy ezt a szétbontott szekrényt nem tudták elvinni, ezért külön kocsit kellett küldeniük, aminek extra költségét – és persze az 50 dolláros büntetés díját vonja maga után, amit a háznak kell állnia, elosztva a lakók közt, kivéve, ha jelentkezik a felelős. Mivel az egész ház kamerákkal volt ellátva, így nem volt mit tenni, Frei magára vállalta a „szörnyű tettet”, de ekkor jött a meglepetés egy levél formájában: „Mr. Frei! Mivel látjuk, hogy még csak pár napja költözött Miami Beach-re, és mi nagyon szeretjük az ilyen becsületes embereket, így önnek csupán 25 dollárt kell kifizetnie, vagy jöjjön be személyesen az irodánkba, és akkor 1 dollár befizetésével mindent rendezhet.” Frei örömmel fizette be az 1 dollárt, amikor egy szabálytalan parkolásért újfent megbüntették (rossz irányból parkolt le az amúgy kibérelt helyére, ahonnan kitolatva balesetveszélyt okozott volna, gondoljunk csak bele, idehaza erre mit szólnának), viszont mivel még csak nem régóta lakója a városnak, megint megúszhatja 1 dollár kifizetésével. És, hogy mi ebből a tanulságot vonhatunk le? Azt, hogy az, aki a városba érkezik, lassanként, dollárról-dollárra megtanulja mi is errefelé a rend. Nincs kvóta, mint a BKV ellenőröknek, hogy hány utast kell megbüntetni, mennyi pénzt kell begyűjteni a kasszába, a lényeg, hogy megtanulják a szabályokat. Mert az igazi szabadság nem azt jelenti Frei szerint, hogy szabadon azt teszek, amit akarok, hanem hogy egy közösségben megtanulunk úgy együtt élni, hogy a dolgokat nem megvédeni próbáljuk egymástól, sokkal inkább megosztani.

A legnagyobb tapasztalatunk az előadás kapcsán, hogy Frei Tamás közel sem tűnt el a süllyesztőbe azzal, hogy lekerült a képernyőről. Még mindig a világ olyan témáival foglalkozik, ami fontos tanulságokat jelenthet a magyar emberek számára. A föltett kérdések és az előadóteremből kiszállingózók beszélgetéseiből pedig kiderül, hogy Frei Tamás nem csak, hogy hitelesebb, mint valaha, de rátalált arra a közönségre is, akivel az igazán fontos dolgokról lehet beszélgetni, akik fogékonyak a világ dolgaira, legyenek azok a regényeinek olvasói, a Cafe Frei vendégei, a Facebook oldalának követői, vagy éppen a fantasztikus előadás hallgatósága.