Szubjektív

A mai világban már igazi média társadalom vagyunk, mindenhonnan ez folyik, de elgondolkodunk, amikor az ember fiát letorkolják már hajnal 3-kor egy éjjel-nappali gyrososnál is, hogy ugyan már inkább tömje a képét, mint hogy szegény RTL Klub-ot meg TV2-t pocskondiázza átszellemülten, mert az X-faktor, a Széf és a Maradj talpon! igenis a magyar nép műsora, itt a szegény parasztlegény is kiemelkedhet, és kell nekünk az, hogy higgyünk az igazi tündérmesékben. És tudja mit, igaza van! Szükségünk van őszinte és tiszta történetekre, és erre csak akkor jövünk rá igazán, amikor súlyos hiányt szenvedünk benne. Csesztet a főnök, a szomszéd hajnalban áll neki csempét flexelni, frusztrál minden, és még az az istenverte tévé is bedöglött! Irány a szerviz, visszafelé belépünk a lakásba és azt vesszük észre, hogy csönd van. Hirtelen olyan nyugodt lett a nappali, senki nem épít benne sziklakertet, nem motoroznak keresztül a távol keleten, se egy terhes tini, vagy egy acsarkodó politikus és még csak egy sorozatgyilkosságról se számol be nekünk senki vacsora közben. Némán eszünk, a szekrényből előszedjük a rádiót, hátha, de nem ad megnyugvást se a duruzsoló Mária rádió, se az üvöltő Bolgár úr, így nincs mit tenni irány egy mozi, nehogy audiovizuálisan teljesen leépüljünk. Á, itt is csupa remake és folytatás… Várj csak! Ebben Bruce Willis egy tunya rendőrt alakít, Edward Norton egy túlmozgásos cserkész parancsnok, Bill Murray meg kockás glottgatyában mászkál egy baltával a kezében? Ezt ki ne hagyjuk!

Mint kiderült a Holdfény királysággal egy nem túl hosszú, de súlyos életmű legújabb darabjába futottunk bele, és akik már láttak életükben Wes Anderson filmet, azok sejthetik, hogy azóta hipp-hopp bepótoltuk lemaradásunkat a texasi író-rendező többi filmjével. Mert Anderson minden filmjében alkot, nem csak pepecsel (itt egy kis robbantás, ott egy kis összeesküvés), hanem olyan történeteket mesél és idéz meg előttünk, amelyek másfél órára beszippantanak, majd lelki szorongás helyett jólesően feltöltve lelkünket engednek utunkra. Volt már filmje tengeri dokumentumfilmes családról, Indiában spirituális ösvényeket kereső testvérekről és George Clooney hangján megszólaló csirke tolvaj rókáról, aki mintha csak az Ocean’s Eleven-t adná el nekünk egy családbarát, állatos animációs moziban. Nagyszerű filmek külön-külön és életműként nézve egyaránt, mégis legjobban talán az elsőként látott Holdfény királyság taglózott le minket, ami a hatvanas évek Amerikájának egy sosemvolt kis szegletébe kalauzol bennünket, és elmeséli mi történik, ha két gyerek menthetetlenül egymásba szeret.

A történet a New England partjainál fekvő szigeten, az Ivanhoe cserkésztáborból indul, ahonnan teljes menetfelszerelésben szökött meg egy Sam nevű, közutálattal dacoló kisfiú, majd hamarosan a szigeten élő Bishop-ék különc lányának, Suzy-nak is nyoma vész. A két kiskamasz nyakába veszi a vidéket, hogy eljussanak az indiánok elfeledett földjén található öbölbe, és csupán együtt legyenek szerelmükkel az érintetlen természet védelmében. New Penzance szigete azonban tele van olyan elkeseredett és megsavanyodott felnőttekkel, akik nem nézik jó szemmel a fiatalok boldogságát, így hajtóvadászatot indít utánuk a rendőrség, a teljes cserkész örs, a gyermekvédelem és Suzy jogtanácsos szülei. Kár is lenne a kalandokat egyenként fölemlegetni, hiszen a filmben mindent megkapunk, amire szükség van, tökéletes arányokkal, precíz párbeszédekkel és karakterekkel, mindezt egy olyan meseszerű, mégis valós világban, aminek nehéz lenne párját találni a filmvilágban. Wes Anderson retro képeskönyvekből vett színeivel festi meg nekünk a helyszíneket, amelyek egy olyan letűnt világot elevenítenek föl, amihez nálunk Magyarországon maximum a szocializmus piszkos színű dizájnja, a fakó narancssárga konyhabútorok és a koszos kék Trabantok lehetnek hasonlatosak. A hosszú vízszintes és függőleges kameramozgások, a tökéletesen berendezett helyszínek és a nagyszerűen választott filmzenék is mind-mind egy igazi nosztalgikus varázslatot idéznek meg a vásznon.

A szerelem az élet leggyönyörűbb dolga, nem lehet elégszer filmekben, dalokban és könyvekben megénekelni, sajnos ezt a popcorn romantikus vígjátékok idejében hajlamosak vagyunk elfelejteni. A Holdfény királyság története nem tartogat semmi újat, mégis annyira szépen megkomponált alkotás, hogy alig bírjuk egyszerre magunkba szívni az egészet, már szomjaztunk rá, mint egy pohár vízre a sok bugyuta és rózsaszín „randi film” sivatagában. Szükségünk van az efféle (nem)hétköznapi mesékre, az őszinte és tiszta érzelmekre, amelyekről sokszor a nagy rohanásban hajlamosak vagyunk megfeledkezni. És hogy ezek a hősök, akikre szükségeink vannak olyanok, mint a tehetségkutatók szegény sorsú énekesei, akik egymillió sms-el mutatják meg az ország népének mennyire is megérdemlik a főnyereményt, vagy olyanok, mint a tengerparton tábort verő, táncoló, boldog az egész beszűkült és keserű világgal szembemenő és változtatni merő Sam és Suzy, az már igazán rajtunk múlik.