Mindenki teljesen ki van akadva azon, hogy nem elég, hogy létezik szakállas nő, de ha még énekel is, akkor Eurovíziós dalversenyt is tud vele nyerni. Van, aki szörnyű kreatúrának bélyegzi Conchita Wurstot, más csak egy vadra sikerült, nézettségvadász médiaheccet lát az osztrák versenyző mögött. Megint mások pedig azt mondják, újabb meleg ikont kapott a világ. Túlzás lenne, hogy a meghökkentő Eurovíziós győztes miatt előrébb lépne a transzvesztiták ügye – akik közül persze rengetegen elhatárolódtak Wursttól, mert szerintük szakállnövesztésével csak bazári produkciót csinált egy komoly társadalmi problémából –, viszont legalább ezáltal újra napirendre kerülhetett egy fontos gender kérdés: hol van a határ férfi és nő között? És ha egyáltalán csak ez a kettő van, akkor a szakállas nő melyikbe tartozik?

A társadalmi megítélés változását és a liberalizálódást jól mutatja, hogy Ausztráliában bejegyezték a ’semleges nem’ fogalmát, ami azt jelenti, hogy ezt írják rá a személyinkre, attól függetlenül, mi van a lábunk között. Ezzel mintegy magunk mögött hagyhatjuk a nemiséggel kapcsolatos összes döntést: nézhetünk focimeccset tűsarkú cipőben ugrálva, választhatunk a bajszunkhoz illő szemceruzát, de a fárasztó ’uram’ és ’hölgyem’ megszólítástól is megszabadulhatunk egy csapásra. A probléma csak az, hogy a semleges nem felvételével nem ötvenes éveikben járó filozófusok próbálnak kikerülni a gender okozta kötöttségekből, hanem ultra liberális szülők sújtják ezzel unisex névre keresztelt csemetéjüket, hogy annak ne csak a rajzfilmek közt legyen szabad választása, de a saját nemével kapcsolatban is.

Tehát a személyinkre a nemi besorolás esetén mi magunk dönthetjük el hova tartozunk, férfiként érezhetjük magunkat nőnek, nőként férfinek, vagy akár semlegesnek is bizonyos országokban. Még akkor is, hogy ha ez nyilvánvaló genetikai és fizikális tényekkel ellenkezik. Lehetünk tehát deltás hátúak és szőrösek, rendelkezhetünk elsődleges és másodlagos férfi jelleggel egyaránt, mi akkor is vallhatjuk magunkat a női nemhez tartozónak. Mert mi úgy érezzük, hogy mi nők vagyunk. Felmerül akkor a kérdés, hogy hol van ennek a határa? Például vallhatom-e magamat oroszlánnak? Bár teljesen nyilvánvaló, hogy nem vagyok az, nincs sörényem, sem óriási karmaim, meg úgy igazából nem is tűnök oroszlánnak, de én még is úgy érzem, hogy az vagyok. Akkor hivatalosan mondhatom, hogy én egy oroszlán vagyok? Bár akkor a vadon törvényi vonatkoznának rám, meg nem is utazhatnék a tömegközlekedésen, de azért mégiscsak hivatalosan én egy oroszlán lennék, ami valljuk be, elég menő. Ja, de hogy nem csak állat lehetnék, hisz ki kötötte ezt meg? Lehetnék akár növény is, például mamutfenyő, sequoiadendron giganteum, persze, csak ha azt mondanám, hogy én úgy érzem, az vagyok. Hiszen ma már a döntés szabad, hogy minek vallom magam! De ennyi erővel bármi lehetnék, szivárvány, dunai híd, a nyolcas szám, és innentől már a lehetőségek száma végtelen. Nem leszünk oroszlánok persze, de ma, a szabadság világában már megengedik, hogy ezt gondoljuk magunkról anélkül, hogy ez bármilyen megkülönböztetéssel járna. Kiváló példa erre az amerikai gyökerű Repülő Spagettiszörny Egyháza, ami egyfajta szabadságjogokat kihasználó kezdeményezés. A vicc-vallás hivatalosan is bejegyzésre kerülhetett, ráadásul a vallásszabadság védelme okán egy New York-környéki kisváros tanácsosa egy tésztaszűrővel a fején tehette le hivatali esküjét. Mindenki szabadon hihet abban, amiben akar.

"Pont azért csinálom, mert meg akarom mutatni a világnak, hogy az ember bármi lehet: ha valaki szakállas nő akar lenni, akkor legyen nyugodtan az, vállalja fel, ez a lényeg" - nyilatkozta Conchita Wurst a győzelme után. Állami szinten már teljesen mindegy, hogy valaki fekete vagy fehér, nő vagy férfi, vonzódik az ellenkező nemhez vagy a sajátjához. És lassanként ezek határai is felhígulhatnak, nem csak a létező nemeket választhatjuk, hanem más, magunk által meghatározottat is – és ha ezt megengedjük a gender esetében, akkor onnan csak egy lépés, hogy szabadságjogainkkal maximálisan élve lehessünk bármik, azt a liberális társadalomvezetés kénytelen elfogadni. A kérdés persze adott: meddig szabad engedni és mikor kell megálljt parancsolni? Mit szabad államként elfogadni és mit nem? Egy szakállas nő már szabadságharcos vagy csak egy egyén, akinek meg kell adnunk a jogokat a szabad döntéshez? Nem valószínű, hogy Conchita Wurst szakálforradalmat robbantana ki a nők között, de eurovíziós győzelme legalább lehetővé teszi, hogy újra napirendre kerüljenek ehhez hasonló fontos szabadságjogi kérdések.