Szubjektív

Mindenki teljesen ki van akadva azon, hogy nem elég, hogy létezik szakállas nő, de ha még énekel is, akkor Eurovíziós dalversenyt is tud vele nyerni. Van, aki szörnyű kreatúrának bélyegzi Conchita Wurstot, más csak egy vadra sikerült, nézettségvadász médiaheccet lát az osztrák versenyző mögött. Megint mások pedig azt mondják, újabb meleg ikont kapott a világ. Túlzás lenne, hogy a meghökkentő Eurovíziós győztes miatt előrébb lépne a transzvesztiták ügye – akik közül persze rengetegen elhatárolódtak Wursttól, mert szerintük szakállnövesztésével csak bazári produkciót csinált egy komoly társadalmi problémából –, viszont legalább ezáltal újra napirendre kerülhetett egy fontos gender kérdés: hol van a határ férfi és nő között? És ha egyáltalán csak ez a kettő van, akkor a szakállas nő melyikbe tartozik?

A társadalmi megítélés változását és a liberalizálódást jól mutatja, hogy Ausztráliában bejegyezték a ’semleges nem’ fogalmát, ami azt jelenti, hogy ezt írják rá a személyinkre, attól függetlenül, mi van a lábunk között. Ezzel mintegy magunk mögött hagyhatjuk a nemiséggel kapcsolatos összes döntést: nézhetünk focimeccset tűsarkú cipőben ugrálva, választhatunk a bajszunkhoz illő szemceruzát, de a fárasztó ’uram’ és ’hölgyem’ megszólítástól is megszabadulhatunk egy csapásra. A probléma csak az, hogy a semleges nem felvételével nem ötvenes éveikben járó filozófusok próbálnak kikerülni a gender okozta kötöttségekből, hanem ultra liberális szülők sújtják ezzel unisex névre keresztelt csemetéjüket, hogy annak ne csak a rajzfilmek közt legyen szabad választása, de a saját nemével kapcsolatban is.

Tehát a személyinkre a nemi besorolás esetén mi magunk dönthetjük el hova tartozunk, férfiként érezhetjük magunkat nőnek, nőként férfinek, vagy akár semlegesnek is bizonyos országokban. Még akkor is, hogy ha ez nyilvánvaló genetikai és fizikális tényekkel ellenkezik. Lehetünk tehát deltás hátúak és szőrösek, rendelkezhetünk elsődleges és másodlagos férfi jelleggel egyaránt, mi akkor is vallhatjuk magunkat a női nemhez tartozónak. Mert mi úgy érezzük, hogy mi nők vagyunk. Felmerül akkor a kérdés, hogy hol van ennek a határa? Például vallhatom-e magamat oroszlánnak? Bár teljesen nyilvánvaló, hogy nem vagyok az, nincs sörényem, sem óriási karmaim, meg úgy igazából nem is tűnök oroszlánnak, de én még is úgy érzem, hogy az vagyok. Akkor hivatalosan mondhatom, hogy én egy oroszlán vagyok? Bár akkor a vadon törvényi vonatkoznának rám, meg nem is utazhatnék a tömegközlekedésen, de azért mégiscsak hivatalosan én egy oroszlán lennék, ami valljuk be, elég menő. Ja, de hogy nem csak állat lehetnék, hisz ki kötötte ezt meg? Lehetnék akár növény is, például mamutfenyő, sequoiadendron giganteum, persze, csak ha azt mondanám, hogy én úgy érzem, az vagyok. Hiszen ma már a döntés szabad, hogy minek vallom magam! De ennyi erővel bármi lehetnék, szivárvány, dunai híd, a nyolcas szám, és innentől már a lehetőségek száma végtelen. Nem leszünk oroszlánok persze, de ma, a szabadság világában már megengedik, hogy ezt gondoljuk magunkról anélkül, hogy ez bármilyen megkülönböztetéssel járna. Kiváló példa erre az amerikai gyökerű Repülő Spagettiszörny Egyháza, ami egyfajta szabadságjogokat kihasználó kezdeményezés. A vicc-vallás hivatalosan is bejegyzésre kerülhetett, ráadásul a vallásszabadság védelme okán egy New York-környéki kisváros tanácsosa egy tésztaszűrővel a fején tehette le hivatali esküjét. Mindenki szabadon hihet abban, amiben akar.

"Pont azért csinálom, mert meg akarom mutatni a világnak, hogy az ember bármi lehet: ha valaki szakállas nő akar lenni, akkor legyen nyugodtan az, vállalja fel, ez a lényeg" - nyilatkozta Conchita Wurst a győzelme után. Állami szinten már teljesen mindegy, hogy valaki fekete vagy fehér, nő vagy férfi, vonzódik az ellenkező nemhez vagy a sajátjához. És lassanként ezek határai is felhígulhatnak, nem csak a létező nemeket választhatjuk, hanem más, magunk által meghatározottat is – és ha ezt megengedjük a gender esetében, akkor onnan csak egy lépés, hogy szabadságjogainkkal maximálisan élve lehessünk bármik, azt a liberális társadalomvezetés kénytelen elfogadni. A kérdés persze adott: meddig szabad engedni és mikor kell megálljt parancsolni? Mit szabad államként elfogadni és mit nem? Egy szakállas nő már szabadságharcos vagy csak egy egyén, akinek meg kell adnunk a jogokat a szabad döntéshez? Nem valószínű, hogy Conchita Wurst szakálforradalmat robbantana ki a nők között, de eurovíziós győzelme legalább lehetővé teszi, hogy újra napirendre kerüljenek ehhez hasonló fontos szabadságjogi kérdések. 

Amerikában a ’80-as években csúcsosodott ki az a típusú média, amilyet ma Magyarországon tapasztalhatunk, amikor bekapcsoljuk a tévét, vagy kinyitjuk valamelyik vezető bulvár napilapot. „If it’s bleed, it’s lead”, azaz „ha vér folyik, akkor az a vezető hír”, ez volt az első számú szabálya a tengerentúli kereskedelmi médiumoknak, és ha megnézzük, a dolog semmit sem változott azóta. Egy újító orvosi felfedezést simán beelőz egy véres autóbaleset, kit érdekel, hogy hányadikok lettek magyarjaink egy világversenyen, ha egy BKV ellenőrt megvertek Csepelen, és az állatkertben születő csöppségekről is mintegy csak engesztelésül kapunk pár sort, ha már a rengeteg lehangoló és véres eseményen átrágtuk magunkat.

Csodálatos, ahogy az emberek évről-évre meglepődnek azon, hogy télen esik a hó és hideg van, pedig ez a rendje, be kell öltözni rendesen a több órás várakozásra, ha úgy döntünk reggel Vitézy Dáviddal vitetjük magunkat munkába. Aztán a stresszes és hűvös nap után az ember kicsit lazítani akar, és világi értelmiségiként pénteken beül egy romkocsmába, piszkos pohárból kortyolja a télen is menthetetlenül hideg sört, miközben vad politikai és csocsó párbajokat vív kollégáival. A melegben nekivetkőzhetünk, meglazíthatjuk a sálunkat, rendelünk egy tálca százkilencvenes jägert, majd szabadon hőböröghetünk mindenen („Mi az, hogy csendrendelet? Már ezt a kevés örömöt is el akarják venni?”), és mindenkin („Ez a Bayer is ült volna inkább a pofájára, örüljön, hogy van munkája!”), és egy kicsit úgy érezhetjük, hogy azért a világ mégsem menthetetlen, amíg vannak ilyen meleg zugok a mi, államcsődöktől fenyegetett, közép-európai régiónkban is. Aztán jön a záróra, a fagyos utcán még figyelmeztet minket a kabátja mellé hálósipkát viselő, párnát szorongató srác, hogy csak csendben és halkan, hagyjuk a lakókat pihenni, de a barátságos felszólítás mit sem ér, a cikázó falkák dübörögve, fel-felvonyítva vonulnak a Körút felé, utolsó cseppeket fogyasztva az éjszakából.

A mai világban már igazi média társadalom vagyunk, mindenhonnan ez folyik, de elgondolkodunk, amikor az ember fiát letorkolják már hajnal 3-kor egy éjjel-nappali gyrososnál is, hogy ugyan már inkább tömje a képét, mint hogy szegény RTL Klub-ot meg TV2-t pocskondiázza átszellemülten, mert az X-faktor, a Széf és a Maradj talpon! igenis a magyar nép műsora, itt a szegény parasztlegény is kiemelkedhet, és kell nekünk az, hogy higgyünk az igazi tündérmesékben. És tudja mit, igaza van! Szükségünk van őszinte és tiszta történetekre, és erre csak akkor jövünk rá igazán, amikor súlyos hiányt szenvedünk benne. Csesztet a főnök, a szomszéd hajnalban áll neki csempét flexelni, frusztrál minden, és még az az istenverte tévé is bedöglött! Irány a szerviz, visszafelé belépünk a lakásba és azt vesszük észre, hogy csönd van. Hirtelen olyan nyugodt lett a nappali, senki nem épít benne sziklakertet, nem motoroznak keresztül a távol keleten, se egy terhes tini, vagy egy acsarkodó politikus és még csak egy sorozatgyilkosságról se számol be nekünk senki vacsora közben. Némán eszünk, a szekrényből előszedjük a rádiót, hátha, de nem ad megnyugvást se a duruzsoló Mária rádió, se az üvöltő Bolgár úr, így nincs mit tenni irány egy mozi, nehogy audiovizuálisan teljesen leépüljünk. Á, itt is csupa remake és folytatás… Várj csak! Ebben Bruce Willis egy tunya rendőrt alakít, Edward Norton egy túlmozgásos cserkész parancsnok, Bill Murray meg kockás glottgatyában mászkál egy baltával a kezében? Ezt ki ne hagyjuk!

„Facebookozom” - indította vallomásával Frei Tamás a Fórum Corvinum rendezvénysorozat keretei közt tartott előadását az egyetem zsúfolásig tömött előadójában. Nos, Tamás, mi is Facebookozunk, így talán többekhez is eljuthat, hogy mit gondol a magyar televíziózás legjobban hiányolt műsora, a Frei Dosszié riportere a modern média lehetőségeiről, a társadalmi rétegek szétcsúszásáról, oroszokról, akik egy évben csak öt napot dolgoznak, vagy akár arról, hogy hogyan lehet egy közösség élhetőbb és nyitottabb attól, hogy egy kidobott cipős szekrényért is súlyos büntetést kapunk a nyakunkba.

Kár lenne komolykodni már az elején a média hatalmáról és felelősségéről, hogy miért suvadnak el a minőségi tévéműsorok, miközben a valóságshowkban kitenyésztett celeb világ minden apró rezdüléséről főműsoridőben értesülünk. Bálint Antónia és Szellő Pista már pajkosan nevetnek együtt az X-faktorosok legújabb frizuráján, a Való Villában elcsattanó pofonokon és az újszülött láma bébi első lépésein - mindezt persze a Híradóban. De komolyan ezen ki lepődik meg? Nézd meg mire van igény, és azt szolgáltasd, ez tiszta üzlet, semmi más! Foglalkozhatnánk ezzel is, de inkább repüljünk kicsit vissza az időben, a XXI. század első évtizedének legakciódúsabb évébe, 2006-ba. Ugye emlékszünk még, a Mónika showk, az ébredező tehetségkutatók és a sztárpárbajok aranykorára, amit csak októbertől tudtak kiütni a nyeregből az égő rendőrautókról és a könnygázban fuldokló fővárosról készült felvételek. Viszont arra már senki nem emlékszik, hogy ebben az évben adták a magyar média történetének legjobb roadmovie-ját. Hát persze, hogy is emlékezhetnénk, amikor az első adást után átrakták a késő esti szendergő sávba, mondván nincs mit tenni, Győzike fogyókúrája többeket ültetett a képernyők elé. Pedig ott volt benne az esti showderes Fábry Sanyi, a Bizottsággal, majd modern festészetével polgárpukkasztó Wahorn András, egy vörös Cadillac Eldorado és bő 21000 km Los Angelestől Budapestig.

Első bejegyzésünkben már meg kell jegyeznünk, hogy nem csak szubjektívak leszünk, hanem kifejezetten elfogultak is, de legalább ezzel mi leszünk a mai Magyarország egyetlen médiuma, aki nyíltan fölvállalja, hogy torzítja a valóságot (persze, ha nem vesszük a HírCsárdát, innen is emeljük a kalapunk előttük). Történt ugyanis, hogy az első kávémra, amit a Cafe Freiben volt alkalmam megkóstolni, maga az alapító-tulajdonos-híresség Frei Tamás hívott meg egy kis kávé kulturális előadás keretei között. Teljes átéléssel ecsetelte a kávészemek szüretelésének és precíz pörkölésének folyamatát, amely szerinte legalább olyan izgalmas és sokszínű, mint a szőlők és a borok világa. Tudjátok, itt is megvannak a termékeny dűlők és a kiemelkedő évjáratok, persze, ha cukrot meg tejet teszel bele, akkor már szinte mindegy. De azért ne keseredjünk el, mert a Cafe Frei az édesszájú többséghez is alkalmazkodott, egyesítette az kávék olasz és amerikai ízlését, ezzel összehozva Magyarország legjobb népi kávézóláncát.