Szubjektív

Első bejegyzésünkben már meg kell jegyeznünk, hogy nem csak szubjektívak leszünk, hanem kifejezetten elfogultak is, de legalább ezzel mi leszünk a mai Magyarország egyetlen médiuma, aki nyíltan fölvállalja, hogy torzítja a valóságot (persze, ha nem vesszük a HírCsárdát, innen is emeljük a kalapunk előttük). Történt ugyanis, hogy az első kávémra, amit a Cafe Freiben volt alkalmam megkóstolni, maga az alapító-tulajdonos-híresség Frei Tamás hívott meg egy kis kávé kulturális előadás keretei között. Teljes átéléssel ecsetelte a kávészemek szüretelésének és precíz pörkölésének folyamatát, amely szerinte legalább olyan izgalmas és sokszínű, mint a szőlők és a borok világa. Tudjátok, itt is megvannak a termékeny dűlők és a kiemelkedő évjáratok, persze, ha cukrot meg tejet teszel bele, akkor már szinte mindegy. De azért ne keseredjünk el, mert a Cafe Frei az édesszájú többséghez is alkalmazkodott, egyesítette az kávék olasz és amerikai ízlését, ezzel összehozva Magyarország legjobb népi kávézóláncát.

A probléma ott kezdődik, hogy Budapesten nehéz jó és megfizethető kávézókat találni. Persze tobzódik a Costa Coffee, a CoffeShop Company, meg ugye nem bírtuk már Starbucks nélkül se, és mind tömve van vendégekkel, de húzós áraikkal és közepes minőségű kávéikkal nem válhatnak olyan szentélyekké, mint a római elővárosi pályaudvarok népi kávézói. Hogy mennyi is az annyi? A legtökéletesebb viszonyítási alap a cafe latte, azaz a tejeskávé, ami ugye nem nagy kaland, de ha mindezt Starbucks papírpoharas, filctollal ráfirkantom a nevedet életérzésben kérjük, akkor 620 Ft, addig Frei Tamásnál 350 Ft-ból ugyanez megvan az üvegpoharas variációban. És szerintem ez utóbbi jobb is, nem is kevéssel.

Nyugati mintára a Cafe Frei összeszövetkezett a legnagyobb hazai könyvesbolt lánccal, a Libri-vel, így kicsit elrejtve a megpakolt könyv piramisok mögött találunk rá a beépített kávézóra. A kezdetekben egy-két ember tévedt csak oda a könyvesbolt vendégeiből, ma már egész tömeg tolong, mintha a könyvesbolt csak valami túlméretezett előszobája lenne az italmérésnek. Lecsüccsenünk (már ha van hely, hiszen a népszerűséggel sajnos nem növekedhetett arányosan az asztalok száma) felütjük cikkekkel felturbózott kávé lapot, majd megy a tanakodás, hogy akkor mit is igyunk, hiszen hatalmas a választék, minden kategóriában megtaláljuk a klasszikusokat és az egzotikus újdonságokat, mindnél egy kis kedvcsináló szöveggel megnehezítve dolgunkat. Végül rendelünk a pultnál, majd ha elrikkantják a rendelésünket, szaladunk, és önkiszolgáljuk magunkat, mert itt ez a rendszer. Nem értettünk mi sem a kávézáshoz az elején, de ahogy újabb és újabb alkalmakkal ültünk be a „Freibe” lassan valahogy elkezdtük érezni a dolgot. "Igen, ez a toszkán ristoretto, olyan, mint egy feles, de az íze megmarad a szánkban, és ez egyáltalán nem kellemetlen. Ó, ezt a dohánykávét elsiette a kislány, legközelebb csak akkor rendelünk ilyet, ha nincsenek ennyien. Örmény narancs, ezzel nem lehet tévedni, ezzel lehet ideszoktatni az embereket." Amikor itallap csere van, igyekszünk mihamarabb alkalmat találni, hogy megkóstoljuk az újdonságokat, ugyanakkor egy idő után kialakul egy fix, nagyon erős mezőny, amiből rendszeresen válogatunk, és már ismerősként köszönünk a barristának, hogy fejből mondjuk a rendelésünket.

Már tudjuk, hogy ha össze akarunk ülni egy-egy lelkizős, röhögős, eső elől beszaladós alkalommal, akkor nem a Mekire vagy a Costára kell ráfanyalodnunk, hanem vannak rejtett, könyvesboltoknak álcázott zugok, ahol bárki felfedezheti, hogy az igazi népi kávé nem a vasárnapi ebéd utáni méregerős presszó, és nem is a papírpohárban odalökött barna lötty, hanem igenis gasztronómia.